Nolblogról távozóban, egy kis személyes
Igen: recrudescunt vulnera - legalábbis bennem. Azon kapom magam, egyre gyakrabban, hogy a külvilágra, pontosabban a magyar közélet eseményeire, a hatalmon lévők megnyilatkozásaira úgy reagálok, mint megboldogult ifjúkoromban nem is Kádár vagy Aczél, hanem Komócsin, Gáspár vagy Biszku elvtársak útmutatásaira… Elfordulok, szemem becsukom, fülem bedugom, s csak néha nézek-fülelek körül, ellenőrizvén, hogy még mindig olyan-e a világunk, amilyentől csak undorodni tudok.
Annak idején azért néhány „komcsira” (semmit sem feledve, meg sem is bocsátva!) - például Nyersre, Fehér Lajosra, Fockra, Pozsgayra vagy akár a külügyes Horn Gyulára - tudtam hányinger nélkül is figyelni, és Kádár is jóval bonyolultabb gondolatokat, érzelmeket váltott ki belőlem, semhogy azokat egyetlen szóval megnevezhessem. Megöregedtem: a mai hatalomban és környékén embert nem találok, akitől ne fordulna föl a gyomrom… Ha például a fideszes média hangjának megfelelőit akarom, mazochista módon, magamnak fölidézni, bizony nem a (konszolidált) Kádár-korból, hanem a negyvenes-ötvenes évek sajtójából kell anyagokat keresnem.
Undorodom.
De nem úgy, kamaszos gyűlölettel is eltelve, mint az 56 utáni megtorlásoktól; nem is úgy, mint a Tiszatáj vagy a Mozgó Világ ismétlődő baszkurálásaitól vagy filozófusok megfenyítésétől, kitessékelésétől fölháborodva; diákok, munkások időnkénti fölpofozásától, bebörtönzésétől földühödve - ó nem. Az az undor tartást, öntudatot, mondhatni, életkedvet adott - másnak, igen: különbnek éreztem magam környezetemnél. Magatartásom egészen fiatal koromtól tudatos volt: semmi sem kellett a hatalomtól, amelyet nem tartottam legitimnek.
Ezt a mostanit legitimnek tartom, természetesen - de ettől még undorodom. S ez az undor keserűbb, mint a régi (megöregedtem), mert valahogy reménytelenebb. Pedig nem fog ez így maradni, talán nem is fog nagyon sokáig tartani.
Undorítónak tartom azt, ahogy a fideszes hatalom berendezkedik - totalitásra törve. Undorodom attól, ahogy sokan behódolnak. Undorodom a hatni képes alternatíva, a polgári szellemű ellenállás hiányától, gyöngeségétől.
De majd elmúlik ez az undor - ha másképpen nem, hát velem együtt. Mert bár a Fidesz mintha kifejezetten ügyelne például arra, nehogy másoknak is elfogadható embert juttasson pozícióba, s ahogy berendezi a maga hatalmát az országban (támaszkodva a 2002-től kiépített-megőrzött „árnyékállamára”), az leginkább azt idézi föl, ahogy 1945-től a kommunisták vették birtokba az országot: kihasználva a demokrácia adta lehetőségeket is, hogy aztán megteremtsék diktatúrájukat - a Fidesznek azért ez nem fog menni.
Fájdalom: nem azért, mintha nem volna hajlamuk rá, nem is azért, mintha a honi demokraták ereje, elszántsága elegendő volna az eredményes ellenállásra - egyszerűen a nemzetközi összefüggések ítélik kudarcra a fijjug törekvéseit.
Ez is valami: sok példa amúgy sem volt még arra, hogy a külső körülmények a magyar demokrácia megteremtésének-megőrzésének-megvédésének kedveztek volna…
Igen: recrudescunt vulnera - legalábbis bennem. Azon kapom magam, egyre gyakrabban, hogy a külvilágra, pontosabban a magyar közélet eseményeire, a hatalmon lévők megnyilatkozásaira úgy reagálok, mint megboldogult ifjúkoromban nem is Kádár vagy Aczél, hanem Komócsin, Gáspár vagy Biszku elvtársak útmutatásaira… Elfordulok, szemem becsukom, fülem bedugom, s csak néha nézek-fülelek körül, ellenőrizvén, hogy még mindig olyan-e a világunk, amilyentől csak undorodni tudok.
Annak idején azért néhány „komcsira” (semmit sem feledve, meg sem is bocsátva!) - például Nyersre, Fehér Lajosra, Fockra, Pozsgayra vagy akár a külügyes Horn Gyulára - tudtam hányinger nélkül is figyelni, és Kádár is jóval bonyolultabb gondolatokat, érzelmeket váltott ki belőlem, semhogy azokat egyetlen szóval megnevezhessem. Megöregedtem: a mai hatalomban és környékén embert nem találok, akitől ne fordulna föl a gyomrom… Ha például a fideszes média hangjának megfelelőit akarom, mazochista módon, magamnak fölidézni, bizony nem a (konszolidált) Kádár-korból, hanem a negyvenes-ötvenes évek sajtójából kell anyagokat keresnem.
Undorodom.
De nem úgy, kamaszos gyűlölettel is eltelve, mint az 56 utáni megtorlásoktól; nem is úgy, mint a Tiszatáj vagy a Mozgó Világ ismétlődő baszkurálásaitól vagy filozófusok megfenyítésétől, kitessékelésétől fölháborodva; diákok, munkások időnkénti fölpofozásától, bebörtönzésétől földühödve - ó nem. Az az undor tartást, öntudatot, mondhatni, életkedvet adott - másnak, igen: különbnek éreztem magam környezetemnél. Magatartásom egészen fiatal koromtól tudatos volt: semmi sem kellett a hatalomtól, amelyet nem tartottam legitimnek.
Ezt a mostanit legitimnek tartom, természetesen - de ettől még undorodom. S ez az undor keserűbb, mint a régi (megöregedtem), mert valahogy reménytelenebb. Pedig nem fog ez így maradni, talán nem is fog nagyon sokáig tartani.
Undorítónak tartom azt, ahogy a fideszes hatalom berendezkedik - totalitásra törve. Undorodom attól, ahogy sokan behódolnak. Undorodom a hatni képes alternatíva, a polgári szellemű ellenállás hiányától, gyöngeségétől.
De majd elmúlik ez az undor - ha másképpen nem, hát velem együtt. Mert bár a Fidesz mintha kifejezetten ügyelne például arra, nehogy másoknak is elfogadható embert juttasson pozícióba, s ahogy berendezi a maga hatalmát az országban (támaszkodva a 2002-től kiépített-megőrzött „árnyékállamára”), az leginkább azt idézi föl, ahogy 1945-től a kommunisták vették birtokba az országot: kihasználva a demokrácia adta lehetőségeket is, hogy aztán megteremtsék diktatúrájukat - a Fidesznek azért ez nem fog menni.
Fájdalom: nem azért, mintha nem volna hajlamuk rá, nem is azért, mintha a honi demokraták ereje, elszántsága elegendő volna az eredményes ellenállásra - egyszerűen a nemzetközi összefüggések ítélik kudarcra a fijjug törekvéseit.
Ez is valami: sok példa amúgy sem volt még arra, hogy a külső körülmények a magyar demokrácia megteremtésének-megőrzésének-megvédésének kedveztek volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése