Kísértet járt hétfőn a parlamentben: a neonáci-újnyilas szellemiségű "kultúrpolitika" kísértete. Azon a visszataszító szeánszon (szellemidézésen) jelent meg, amelyet az újnyilasok képviselője, Pörzse Sándor és a kormány "kultúráért felelős" államtitkára, Halász János rendezett. (Előzmény: Züllött összjáték)
Ha komolyan belegondolunk, azt kell mondani: az új parlament megalakulása óta kísértetek járta hely. Múltunk legocsmányabb kísérteteinek fagyos leheletét érezhettük mindannyiszor, amikor a jobbikos képviselők arcátlan kirohanásait az elnök és a kormány(pártok) képviselői föltűnő "toleranciával" kezelték.
Eddig is világos volt (régóta az), hogy a Fidesz és a Jobbik között nincsenek elvi nézetkülönbségek. Nem azért, mintha a Fidesz is (következetes) neonáci-újnyilas párt volna, hanem azért, mert tökéletesen elvtelen (amorális): ezért aztán lehetetlen vele elvi harcba bocsátkozni. A nyílt színen hol hevesebben, hol csendesebben vívja a maga bandaháborúját az egyatábor szélére került Jobbikkal - de elvi elhatárolódást sosem kockáztat meg. Talán mert maga is érzi: hitelesen nem is tehetné. No meg maga sem tudja, híveinek mekkora részét veszítené el... S miközben az erre kíváncsi közönség szórakoztatására a két párt (az egyatáboron belül) balhézik egymással, a valóságban - parlamentben, önkormányzatokban, közös médiabirodalmukban - együttműködésük lényegében zavartalan.
Ennek az együttműködésnek vagy legalábbis "kölcsönös megértésnek" olyan érzületi közösség az alapja, amelyhez hasonlót Európa demokratikus pártjai esetében nem találunk. E közösségnek mindeddig talán legvisszataszítóbb megnyilvánulását láthatták-hallhatták az érdeklődők 22-én, a Pörzse-Halász kettős döbbenetes szeánszában.
Aki tudott bármit is korábbi magatartásáról, azt Pörzse aligha lepheti meg: ismert volt féktelen agresszivitása, föltűnő műveletlensége, sőt: ostobasága. Az agresszív ostobákra jellemző magabiztossággal vezette elő hibbant azonnali kérdését - gyalázva Alföldit, a liberálisokat stb. Mindenesetre már-már kedvesen bájos volt a pillanat, amikor magyar kultúrát védő hevületében lejuliskázta a János vitéz Iluskáját.
Demokratikus kormány képviselője röviden, határozottan visszautasította volna az újnyilas-neonáci szellemiségű "kultúrhandabandát". Halász János azonba nem demokratikus kormány államtitkára - ez, ha máshonnan nem, hát onnan tudható, hogy fölháborító válasza óta még mindig nem váltották le.
Halász szövegében megnyilvánult az a szélsőjobbal való érzületi közösség, amelyről fentebb szóltam. Nincs ezzel egyedül a Fideszben, nem is volna érdekes - ha éppen nem ő volna a "kultúráért felelős" államtitkár. Pozíciója azonban különösen súlyossá teszi azt a kihívó pimaszságot, ahogy elvállalta az újnylasokkal való érzelmi közösségét (és persze figyelni kell arra is, ahogy ezt képviselőtársai ünnepelték); azt az ostobaságot, ahogy azonosította magát egy fajankó "értékítéleteivel"; azt a hitványságot, jellemtelenséget, ahogy fenyegetőzött és ahogy csak úgy, az öncélú gyalázkodás szándékával belekevert néhány embert a Pörzsével közösen ocsmánykodott sárba.
Megint úgy kell éreznünk: határhoz érkeztünk. Ha ezt a halászi magatartást a magyar kultúra szereplői nem képesek, nem hajlandók nagyjából egységesen visszautasítani, akkor ma rosszabbak kulturális életünk viszonyai, mint a konszolidálódott Kádár-korszakban.
Nem hiszem, hogy normális volna minden további nélkül tudomásul venni a Fidesz és a Jobbik közös "kultúrpolitikáját"; csak úgy lenyelni ezt a gazemberséget. Nagyon határozott, szolidaritást és közéletünk iránti felelősséget tükröző tiltakozásra van szükség! Nem hiszem, hogy normális dolog volna a továbbiakban Halász államtitkárral egyáltalán szóba állni.
Mert Halász szereplése, különösen pedig pozíciójában való megtartása azt üzeni, hogy TGM-nek van igaza:
"Evvel a rezsimmel az együttműködés képtelenség. Csak az engedetlenség, az ellenállás, az érintkezés kerülése lehetséges".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése