A Fidesz-hatalomtól semmi és senki sincs biztonságban.
Az Orbán-párt csak normasértő üzemmódban képes (hatékonyan) működni.
Szó sincs arról, hogy a jogállam szétesése jó szándékú intézkedések nem kalkulált, nem szándékolt „mellékhatása” volna: nem szétesésről, hanem szétverésről kell beszélnünk. Előre megfontolt, tudatos cselekedetek sora mutatja: a Fidesz szinte kizárólag hatalmának maximalizálására, a demokratikus korlátok (kordonok...) ledöntésére, mindenféle kontroll ellehetetlenítésére (ld. a kormányülések normális dokumentálásának ismételt megszüntetését, a /köz/média, az ÁSZ párturalom alá vonását stb.), a javakkal és az emberekkel való szabad (rabló-) gazdálkodását (garázdálkodását) nehezítő jogállami akadályok eltávolítására törekszik: az alkotmányosság, a jogrend (vélhetően nem részletesen kidolgozott tervek szerinti) szétverése tehát egy antidemokratikus, maffiaszerűen szervezett, keresztapa irányította amorális pszeudopárt belső lényegéből következik; a törvények feletti, jobban mondva a törvények, kötelezőnek elismert normák nélküli működés e hatalom hatékonysága, sőt: puszta léte szempontjából conditio sine qua non.
(Erről bőséges anyag olvasható az Eötvös Károly Intézet honlapján.)
Furcsa helyzetben vagyunk: aki kicsit is figyelte, mi történik mostanában, aligha lepődhetett meg azon, hogy Orbán Viktor és zemberei rátámadtak az alkotmánybíróságra is. És mégis: hiába minden tapasztalat, az ember újra meg újra meghökken a másoktól nem tapasztalt vad gátlástalanságon, amoralitáson. Hiába szokhatott hozzá mindenki a fideszes törekvések legitimálását célzó, fájdalmasan lebutított vagy éppen kihívóan pimasz üzenetekhez („elfáradt az alkotmány”, „ha az alkotmánybíróság nem tudja valaminek az alkotmányellenességét megállapítani, akkor az nem alkotmányellenes”, „a régi szabályok akadályozzák az új célok megvalósítását”, „vége annak az időnek, amikor a magánérdek fontosabb volt a közérdeknél”, „a jogállam megszilárdulásával az Ab. ilyen széles hatásköre indokolatlanná vált /arcátlan orwelli duma!/”, „a Fidesz az emberek igazságérzetének oldalára állt a ’régi’ és az ’új korszak’ szabályai között feszülő konfliktusban”, „fel lehetett volna függeszteni az Alkotmánybíróság gazdasági alkotmányossággal kapcsolatos jogkörét a rendkívüli gazdasági helyzetre hivatkozva” /mármint arra a rendkívüli helyzetre, válságra hivatkozva, amelyet éppen a Fidesz szándékozik előidézni…/ stb. - bizony, még Rákosiék is szofisztikáltabban érveltek önkényuralmuk jogossága mellett!), az a szemérmetlen pimaszság és szervezettség, ahogy most, kormányon is hazudnak, mégis megdöbbent sokakat. Sokan vagyunk, gondolom, akik a Fidesz meg a zemberei helyett is szégyellik magukat: szégyen, hogy Magyarországon ma úgy lehet "politizálni", ahogy a hatalomra került pszeudopárt teszi. De talán még többen vannak, akik nem szégyent, hanem félelmet éreznek: a hol banditák, hol hülyegyerekek stílusában előadott folyamatos és szervezett hazudozás mögül kitetszik a megfélemlítő hatású bunkó gátlástalanság.
(A megfélemlítő szándék egészen nyilvánvaló, hatástalannak sem mondható: gyávaság és sunyi haszonlesés tartja össze az egész, főkutya-alkutya hűbéri láncba szervezett társaságot, s köti hozzá azokat, akik mindenáron érvényesülni akarnak. Tavasz óta a hitványság példátlan dáridóját éljük át!)
És mégis: most mintha túllőttek volna a célon. Az alkotmánybíróság preventív megfegyelmezését célzó (mert hisz nem a különadó a tét, hanem az egész gazdaságpolitika, sőt: a hatalomgyakorlás egész módja!), azóta enyhített, de úgy is arcátlan, demokraták számára tárgyalhatatlan alkotmánymódosítási javaslat mintha minden eddiginél több ember számára tette volna egyértelművé: a Fidesz-hatalomtól többé semmi és senki sincs biztonságban.
Ma sokan mondják, hogy az Ab. lehet az elszabadult Orbán-kormány egyetlen hatásos kontrollja, fékezője; az egyetlen, amely visszaterelheti a hatalmat a demokratikus szabályok korlátozta versengésbe. Nem véletlen hát, hogy Orbánék rátámadtak - mintha meccs közben az egyik, nem mellesleg éppen erősebb csapat egy számára kedvezőtlen, de vitathatatlanul helyes ítélet miatt megkergetné az egyébként előzőleg közösen kijelölt bírót…
A korábbiaknál erősebb és eredményesebbnek tűnő tiltakozás az Ab. hatáskörének korlátozása ellen nyilvánult meg. Kétségtelen, a jogállami intézményrendszernek ma az Ab. az egyetlen „fődarabja”, amelyet még nem tett egészen magáévá az orbáni uralom. De nincs komoly ok abban bízni, hogy az 1996 óta több, politikai megfontolásokból hozott döntésével önmaga tekintélyét csorbító testület - különösen egymagában! - tartósan szembe tud fordulni a jogellenes kormányzati törekvésekkel. Mostani megtámadása mindenkit emlékeztethet arra, hol is lakik napjainkban az úristen - és senki sem tudja előre megítélni, hogy kicsit is vitatható esetekben hogyan fog az Ab. mérlegelni. Mert a különadó ügye annyira egyértelmű volt („javított” formájában is alkotmányellenes), hogy a ma még azért nemzetközi reputációnak örvendő testületből senki sem védhette meg. Igaz, hasonlóan egyértelműnek tűnik a magánnyugdíjak elzabrálásának vagy akár a kezdettől produkált „rapid jogalkotásnak” törvénysértő, alkotmányellenes volta is. Ezért mondom, hogy a tét valójában magának a fideszes uralomnak a legitimitása; s ezért igyekszik az Orbán-kormány - antidemokratikus, hűbéri láncba szervezett, amorális pszeudopártra jellemző eszközeivel - „rendet teremteni”. (Az alkotmánybíróságnak a mai helyzet kialakulásáért viselt felelősségéről lásd Széky János írását: AB, szív - ÉS, 44.)
A megfélemlítés szándéka egyébként általános, a társadalom egészére, illetve morális integritására kényes részére kiterjedő: ezt mérlegelve kell megítélni a közszférában beharangozott elbocsátásokat is. Mivel hír nincs az állami szerepvállalás terjedelmének és mértékének átgondolásáról, alighanem a már megszokott mókának leszünk tanúi: az elbocsátásokat fölvételek követik. Csak a fijjug mindenki másnál határozottabban (züllöttebben) törekednek pártjukhoz hű „közszolgálat” kialakítására: aligha tévedek, ha azt föltételezem: mindenkinek mennie kell, aki abba a gyanúba keveredik, hogy hiú a szuverenitására, és szinte csak olyanok lépnek majd helyükbe, akik ilyesmivel még véletlenül sem lesznek vádolhatók…
Szóval: az Ab. megrendszabályozása mögött egyrészt az a félelem húzódik meg, hogy a magára még valamit is adó testület kénytelen-kelletlen beadványok egész sorának fog helyt adni, mintegy illegitimmé nyilvánítva azt a hatalmat, amely kétségtelenül szándékosan és sorozatosan sérti meg az alkotmányt; másrészt az a szándék, hogy megfélemlítsenek mindenkit, akinek egzisztenciája kicsit is függ az államtól, az önkormányzattól.
Igen: a szavazók valamivel több, mint felével szerzett - legitim! - kétharmados többség birtokában kérdésessé vált a „kormányzás”, a hatalomgyakorlás legitimitása.
Az európai kultúrában - bizonyos történelmi tapasztalatok birtokában - a legitimitás nem lehet egyszerűen társadalmi elfogadottság kérdése: több kell hozzá. (Vö.: "Vannak századok, amelyekben a közvélemény minden vélemény közül a legrosszabb" - Chamfort, 18. sz.) A hosszú fejlődés során kialakult, megszilárdult demokratikus elveknek és gyakorlatnak való megfelelésre is szükség van. Annak elfogadására, hogy a demokrácia a hatalmi ágak megosztásán, a fékek és ellensúlyok rendszerén alapuló szabályjáték, és semmiféle többség sem ad jogot senkinek sem arra, hogy kizárólag a maga kénye-kedve szerint változtasson a szabályokon, ráadásul akár „játék közben” is - hogy aztán az egyoldalúan megállapított normákhoz se tartsa magát… Az önkényt nem fedi el, ellenkezőleg, csak nyilvánvalóvá teszi, ha a hatalom magát tekinti a „közérdek” egyedül hivatott, egyedül felhatalmazott kinyilatkoztatójának. És törvényes sem lesz attól semmi, ha a sorozatos normasértésekhez igazítják a normákat. Alkotmányos sem tud lenni az a hatalom, amelynek a „kormányzáshoz” olyan hisztérikus hangulatra van szüksége, mint a Fidesznek - hogy aztán szíre-szóra alkotmányt módosítson, s az állandó cirkuszolással, handabandázással azt a gyanút keltse a gondolkodni képes emberekben, hogy sötét szándékairól igyekszik a figyelmet elterelni.
